Kustos Júlia költői énje olykor úgy dadog, mint Démoszthenész, mégis elég, ha egyszer megszólal, és máris villámok csapkodnak, tarlók égnek, lángol a rét. Ilyenkor vállat von, és annyit mond: „Jó napot, én voltam a száj.” A szavak érintéssé lesznek, ahogy Pygmalion igyekszik szóra bírni szobrát. Közvetlenség és mítosz. Gyöngédség és pirománia. Erdők és tengerek. Keresetlen mozdulatokkal bejárt, alig felfogható távlatok. Egy hálóingként felöltött trombitavirág, őzek fájdalma. Még az is kiderülhet, hogy nemcsak nekünk kell tanulnunk a fákat, de mi is elmagyarázhatunk nekik ezt-azt. Suttoghatjuk például a kéregnek: „Azt reméltük, szép lesz.” Ilyen könnyű hát csalódni, és ilyen könnyű eljutni oda, ahová mindig is tartottunk.
